Lemezkritika
Widescreen
Az RMB jól föladta a leckét ezzel a Widescreennel. Sok mindent vártam, de nem ezt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Everythinget és a Shadowst most hallottam először, de amiket hallottam róluk, az nem éppen egy a zenei élménytől fellelkesült rajongó áradozása volt. Ráadásul 1998 volt. Ezek után volt miért aggódni. Hiszen végülis milyen albumra számíthat az ember egy top10-et megjárt techno együttestől 1998-ban? Megsúgom: house. Vagyis csinálnak egy átlagos lemezt lassú, unalmas, monoton számokkal, hogy legyen mire csárdást járni a jónépnek a háuszpartikon. De nem ez történt!
Másik megoldás hogy a kor divatjának megfelelően átalakítják a rave zenét (ezt csinálta a Scooter is, csak nem találta el az arányokat, de ilyesmi a hazai Kozmixtól a 2000 után is). Ezt már részben meg is valósította az RMB, pl. a Break The Silence-ben de látszik a Springen és a Realityn is, ám mégis: ez a vonal egyáltalán nem mérvadó az album szerkezetében. De ne számítson senki egy új This World Is Yoursra sem, ezt csak a nagyon optimisták várták (meg én). De hát ha nem house és nem rave, akkor mi? - lehetne kérdezni. Jungle-rock-elektro-hardcore-[...]-trance-breakbeat-funky...?
Közeledünk, de még csak langyos. Szokjatok szépen hozzá a gondolathoz, hogy ez a lemez egy csomó zenei stílusból merít és úgy keveri össze azokat, hogy szinte rájuk sem lehet ismerni. Ilyen szempontból a cím elég jól utal erre a széles palettára. A számok sokfélék, van ami könnyen hallgatható, fülbemászó dallamú, van ami inkább minimálisan koordinált zajok együttesének tűnik, de abban megegyeznek, hogy mindegyikben van valami érdekesség, valami különleges, hogy egyáltalán nem szokványosak.
Ehhez nagyban hozzájárul, hogy minden számhoz tartozik valamilyen szövegrészlet (filmekből), ami egyfajta titokzatosságot kölcsönöz a zenének. Ha meghallgatod ezt az albumot, csakúgy, mint a This World Is Yours esetében, most is egy új világban találod magad a zene segítségével, ami bár nem olyan tiszta, mint az előző volt, azért figyelemreméltó és érdekes. A zenében való elmerülést segítendő a számok úgymond egybeolvadnak: nincs köztük szünet és valahogy egymás folytatásai.
A kötet bevezető száma a Madman's Legend. Ez amolyan mellbevágó darab, ekkor derül ki, hogy nem azt kapod, amire számítottál. Ha pl. összehasonlítjuk a Universe Of Love-val, előjön a különbség rendesen. Nagyon jól előrevetíti, hogy mit várhatunk a továbbiakban. Elég megnézni a szöveget: az őrületről szól. Őrület. A zene nagyon jól visszaadja ezt az érzést (torzítások, zajok belekeverése - pl. sziréna), és nem kell félni a hallgathatóság miatt sem, mert furcsasága ellenére nagyon jó. Valahogy egyszerre benne van a harmónia és hiányzik is belőle. Erre utal a kezdetben kissé szabálytalannak tűnő dobritmus is. Végülis ilyen az egész lemez hangulata, furcsa, feszült, gyakran torz és helyenként olyan, mint a tészta, amiben túl sok a liszt, és ezért nem akar összeállni. Ám nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a kezdőszám nagyon eltalált (tehát nem kell megijedni, nem a CD hibás, hanem ilyen a zene...), és ha sikerül erre ráhangolódni, akkor talán végig tudod hallgatni az egész lemezt. A szöveg jelentése ezerféle lehet, de még mielőtt ráfognám itt valakire, hogy elmeháborodott, továbblépünk.
A következő Shadows szövege hasonlóan különös, de zeneileg nem olyan jó. Bélyegezhetnénk house-nak, és nem véletlenül, mivel tényleg az. No nem hallgathatatlan, de üres és monoton, még érezhetően üresebb és monotonabb is, mint a műfaj általában. Pedig van benne több dallam, csúcspont, ének, de mind olyan egyszínű, szürke. Mindez azonban teljesen megfelel a szövegnek, ami pont a zene pusztulásáról szól, amit sötét (baljós) árnyak idéznek elő (shadows). Persze lehet, hogy mindez csak a house stílus mély értelmű szövegeit akarja visszaadni (végülis ez a változat nem zárja ki az előzőt). A zene tehát pocsék, és ezen csak egy kicsit enyhít az, hogy az RMB Sharammal együtt készítette és hogy talán csak vicc az egész.
Ám a java csak most jön. Itt az Everything - nézzük először zeneileg. Hát, sajátos darab: olyan, mintha összefüggéstelen zajokra kántálna egy őrült és közben szemeteskukák fedelét ütögetné össze és még szájharmonikázna is... Szabálytalan, nyugtalan, fülsértő tempója és a zene intenzitása állandóan változik stb. Többszöri hallgatás után azonban meg lehet szokni (azért nem lesz belőle kedvenc). Különös módon ebből a számból 3 verzió is van a lemezen. És mindez csak az első kettőre vonatkozik (egy Groove és egy Can't Hide verzió: a második dinamikusabb, de amúgy hangszerelésük és hangzásuk szinte megegyezik). A lényeg a 3. verzió, a The Rise. Ez ugyanis RAVE! Az Everything (The Rise) zeneileg egészen új hangzást hoz. Az RMB eddig sem csinált langyos, unalmas számokat, az előző albumuk rendkívül erőteljes és mozgalmas hangzásvilága azonban semmi ahhoz képest, amit most felmutatnak. Pedig a Matisse vagy a The Place To Be se semmi. Na itt ezt tovább fokozzák, pl. élesen hallható a kontraszt a dob nélküli, halkabb, finomabb részek és az erőteljes dobritmus mellett hangosan szóló dallam között. Annyira élesen, hogy egy pillanatra még el is csöndesedik minden, mielőtt bevágna a mennykő. A hatás óriási, főleg a másik 2 verzió után. És ez nem véletlen, csak meg kell nézni a szöveget. Zavaros, de ami jól látható, hogy a 3. változatban már nincs benne az elégedetlenkedő refrén és egyáltalán semmi szövege nincsen. Azazhogy mégis, a címe. A 'rise' szót mindegy, hogy feltámadásnak, felemelkedésnek vagy fellázadásnak fordítjuk, az előző 2 számhoz képest mindhárom igaz.
A következő szám a Fighting For A Fine Place. (Aktualitása, hogy a Mellow Trax egy az egyben erről koppintotta a Mistery in Space c. house számot, ami jóval gyengébb lett.) Az előzőhöz hasonlóan könnyen hallgatható, hagyományosabb szerkezetű. Ezt persze idézőjelbe kell érteni, mivel elég egyedi így is. Nyugtalanságot hordoz, tényleg olyan, mint egy küzdelem. De nem a hétfejű sárkánnyal, hanem általában és nem a királykisasszonyért, hanem a világért. Ezt nem én találtam ki, hanem a számban elhangzó Hemingway idézetben van, amit Morgan Freeman a Hetedikben kiegészített egy kicsit és most ezt hallhatjuk. Ez a szövegrészlet azért érdekes, mert kivételesen rövid, tömör és még érthető is: "Hemingway azt írta valahol: "Szép ez a világ és érdemes harcolni érte". A második felével egyetértek."
A zene pedig megint jól illik a témához, lassabb, de nagyon erős dobritmus és felerősödő dallam jellemzi; nem folyamatos, időnként megszakítja egy-egy helikopter rotorlapátjainak robaja, fokozva a feszültséget. Általánosabban nézve (sok más RMB számhoz hasonlóan) itt is fokozatosan teljesedik ki a zenei tartalom, a csúcspont pedig a végén van.
Nem igazán lehet azonban csúcspontról beszélni az Unreality esetében. Ez egy lassú szám, nyugodt, torzításoktól mentes, lágy és elég egyszerű dallama van, a háttérben szemerkél az eső, egy női hang lassan énekel, minimális dobolás is hallatszik; olyasmi mint egy álom. Lehetne egy film zenéje is vagy beférne Vangelis - Oceanic c. albumára. Önmagában nem nagy szám, a Realityvel együtt már érdekesebb, mivel elég nagy a kontraszt a kettő között. Az ének szövege és dallama megegyezik a két számban, csak éppen a Realityben gyorsabb és ez utóbbi sokkal jobb. Mozgalmasabb, rave-esebb, de hangulatilag ez is inkább nyugodtnak mondható. Érdekesség, hogy gitár is megszólal benne. A szöveg egyfajta utazás a képzelet szárnyán, egy kicsit könnyedebb hangvételű, mint a többi szám.
Aztán az Anyway megint egy Unreality-szerű szám, de csak annyiban, hogy ez is tiszta hangzású nem-rave. Már egyáltalán nem áraszt nyugalmat és ez főleg az állandóan ismétlődő, kissé kísérteties fődallamnak köszönhető, amire jön még egy visszhangzó kántálás és az eleinte még szakaszos, később összefüggő dobolás. No és a rejtélyes szöveg sem marad el. Az egész nem olyan extra, bár jobb, mint az Unreality.
Ezek után félidő. Továbbá Break The Silence, ami a hallgatható számok között van (naná, mivel maxi volt), de már nagyon nem az a világ, mint pl. a Love Is An Ocean volt. Kicsit szárazabb, a dallam nincs úgy kiemelve (ezt már nem igen hívná az ember trance-nek), inkább a dobokon van a hangsúly. Ezek a dobok a rave és a jungle kereszteződései és jól szólnak, csakúgy, mint a kissé elektronikus dallam (olyasmi, mint a Kozmix - 2000 utánban). Az a tény, hogy több stílus RMB-féle összegyúrása a szám, egyedülállóvá teszi, de nem az az igazán jó szám és népszerű sem lett.
A Baraka nekem jobban tetszik, mivel rave zene és a primitív törzsi ordítozás a Matisse-t vagy a Chakka Chakkát idézi. Sajnos, mint a többi szám az albumon, ez is torz egy kicsit. Ez itt abban nyilvánul meg, hogy hiányos: csak 2:18 hosszú, ami egy rave számnak csak a bevezetése lehet. Nincs kiteljesedés, a fődallam hiányzik, olyan mintha a Springet a legjobb résznél elvágták volna (ne örüljetek, ezt is megcsinálták). Ráadásul ez a vágás még hallatszik is (cipzár effekt). Ez a rövid szám azonban még így is rengeteg részletet hordoz, mégis monotonnak hat a kicsi hangterjedelme miatt.
És ezután jön a lényeg, a Spring. Az Everything (The Rise) mellett a legjobb szám a lemezen. A kissé torz különcség azonban még ebben is megjelenik. Elsőre még a Video version meghallgatása is furcsa volt, de ez csak a szám elejére vonatkozik. Ez ugyanis kifejezetten fülsértő effekteket tartalmaz, egészen a dob belépéséig (érdekes lenne discoban berakni). Az album verzió még messzebbre megy, a hallgathatatlan torzított sípok még kíméletlenebbül és tovább szólnak. Ami viszont ezután jön, az kárpótol mindenért. Jön a szám csúcspontja, ami után elkezdődik a főmotívum (előtte a zene megáll, és folyamatosan a női vokállal együtt lépnek be a hangszerek, aztán dobolás és hirtelen minden együtt - egyszóval nagyon ott van!). A dolog úgy látszik, tetszett másoknak is, mivel ez lett az RMB első top10-be került száma. Ilyenkor látszik jól, hogy a többi szám általában közel sem ilyen jó, a Spring ilyen szempontból kilóg a sorból (no meg az Everything (The Rise) is). Érdekes, hogy a Barakához hasonlóan a Spring is megszakad, de ez nem végleges, hiszen rögtön követi a Mayday mix egy kis ráadásként. Ez bölcs döntés volt, biztos voltak, akik ezért a számért vették csak az albumot.
Mindezek után jön a neheze, az utolsó 5 szám. Közülük az első a Rhythm Desease, ami jóindulattal sem nevezhető zenének. Minden bizonnyal sikerrel pályázhatna a világegyetem leghallgathatatlanabb számának járó díjra, ha azt nem nyerte volna már el Mr. Oizo a Flat Beattel. Én inkább a Total Disharmony c. címet adtam volna neki, csak hát az kevésbé lenne rejtélyes. Folytatása, a Fatal Illusion c. már beszédesebb, mégis, ez a szám nekem tetszik. Kísérteties dallam, egyenletes dobritmus és folyamatos "szkreccselés" de az is torzítva. A tecnika annyi, hogy ez a 3 tényező felváltva (néha egyszerre) érvényesül, az összhatás pedig egy kissé primitív hardcore beütésű track. A szöveg pedig kb. ennyi: "láttál már valaha ilyet?".
A következő számot nem lehet nem poénnak felfogni. Ez a No Friend, és mellesleg egy rap szám. Vagyis inkább a paródiája annak. De annak nagyon jó. A szöveg ezúttal a 12 Majomból van, és Brad Pitt mondja, aki egy őrültet alakít. Banális ökörségek egy őrült szájából pont olyan szaggatott előadásmódban, mint ahogy a rapperek nyomatják. Aztán az Uprising, aminek "értelmezéséhez" egyedül a címe adhat felvilágosítást. Felkelést jelent (úgy mint lázadás), és ezt ki is lehet venni a zenéből (zuhanó bomba, zűrzavar), ami nem olyan extra, de jó (olyasmi, mint a The Place To Be: durva dob, a dallamot inkább a zajok adják).
A slusszpoén a No Women No Kids, ami a funky stílus (funky shit) kifigurázása. Utal erre a hangszerek meglehetős összevisszaságban, szabálytalanul való használata, olyan, mintha egy részeg őrült elvesztette volna az uralmát a hangszerek fölött. A lényeg azonban a szöveg: "asszonyokat és gyerekeket ne", szóval legalább őket kíméljük ettől a szörnyűségtől. Ehhez a változathoz remekül illik a frappáns befejezés: egy bomba fölrobban, és a levegőbe röpíti az egész borzadályt. A robbanás előtt még halkan megjegyzi Jean Reno, hogy: "bumm", majd jön a robaj, végül pedig a csönd, és a felszabadult megnyilatkozás: "Most már sokkal jobban érzem magam. Tényleg.". És vége.
A nagy részletezés után megpróbálom összefoglalni. Röviden: nem áll össze a kép. Vagy mégis? Hát, ha azt képnek lehet nevezni, hogy az RMB egy pihent agyú, zavaros, meglehetősen egyedi, végletekkel teli, polgárpukkasztó, ellentmondásos ám kritikától sem mentes albumot készített valamiről, ami rendkívül pihent agyú, zavaros [...], akkor jó. Mégis. Az egészet együtt hallgatni egészen más, mint részekre bontva. Ez nagy érdeme az albumnak; ilyen jó kötetszerkesztéssel ritkán találkozni. Újabb pozitívum, hogy nem lehet megunni (inkább belekezdeni nehéz...), minél többször hallgatod, annál jobban tetszik (ez persze teljesen szubjektív dolog).
Azonban ez az album nem tetszhet mindenkinek, sőt, biztos vagyok benne, hogy nagyon sokaknak nem fog tetszeni. Ezt a zenét be kell fogadni, és aki nem akarja, annak nem is fog menni. Nem szabad eleve elutasítani (rengeteg embernél tapasztaltam), mert bár nem tökéletes, mindenkinek megéri párszor meghallgatni. A gond szerintem ott van, hogy túlzásba vitték az egyediséget a fiúk. Ez annál a bizonyos utolsó 5 számnál érződik, amikhez már tényleg idegek kellenek. Nem annyira rosszak (ezerszer jobbak pl. Marusha - Wir c. album egyes számainál), de súlyosak.
Szerencsére van sok tényleg jó szám. Ilyenek a maxik a Shadows kivételével (Everything két első verzió), a Fighting For A Fine Place, a Baraka és a Madman's Legend. Ez összesen 8, ami már tekintélyes mennyiség. De egészen a 13. számig (Spring) az egész nagyon pozitív hatást kelt. A fordulópont a 14. szám (Rhythm Desease), ettől kezdve vége a tiszta hangzásnak.
Mindezek után látszik, hogy az RMB nem azon az úton jár, amit a divat diktál. Ezzel biztosan sok rajongót veszítettek (a This World Is Yours végülis rave zene volt a rave zene korszakában), ami nagyon valószínű, hiszen már majdnem 2 éve csöndben vannak. Azért közben szépen haladnak a Various Artistsnál és remélhetőleg lassan újra megjelennek a közéletben is. Remélem sikeresen fölkeltettem az érdeklődést, és lesz aki tényleg meghallgatja a Widescreent ezek után.
Southy